A kis kajla vérpincsink 2010. január 27-én került a családhoz 3-4 hónapos kölyökként. Borzalmas hidegben, hatalmas hóban, hajnalban baktatott a síneken a sülysápi vasútállomáson. Kiszedtem, hazahoztam. Kiplakátoltuk a fél falut a gazdija után,de senki nem kereste. Egyre jobban megszerettük, ő is minket. Vele értelmüket nyerték a kapun elhelyezett harapós kutya táblák. Ő harap, ha kell, ha nem. Bárkit. Mindenkit. Hatalmas bocibarna szemeivel ártatlanul bámul a világra. Folyton éhes. Folyton talál valami támadni valót. Jól kijön a két pulival.
Sok boldog évet töltöttünk együtt. Szeretett bennünket,mi is őt. Valószínűleg nem bánta, hogy hozzánk került. Időközben fél szemét elvesztette, de kis Jumurdzsákként is boldogan élt.
Lelkesen őrizte a házat, évente beleharapott az oltani érkező állatorvosba, imádta Lacit, kunyerált, ha ettünk valamit, karácsonykor pedig a kanapén héderezett, mert akkor szabad volt. Teljesen elpulisodott Csipke és Bogár mellett. A cicákat annyira nem kedvelet,de a mieinket elviselte.
2021 augusztus közepén váratlanul rosszul lett. Hiába vittük állatorvoshoz. Nem derült ki, mi baja volt. 19-én elment. Sosem felejtjük el.
